"Beidézték a perzsa Sah-ot a római bíróságra, mert erkölcsi és anyagi kárt okozott Tot-nak." írja Antonio Spigna egy újságcikkében.
1948-ban Reza Pehlavi perzsa sah Európába látogatott, ahol Genfben egy kiállításon megismerte Amerigo Tot alkotásait. Tot vakmerő alkotásai annyira megtetszettek a sah-nak, hogy felkérte őt, készítsen el egy nemzeti emlékművet az iráni katonákról. Az eredeti elképzelés szerint a dombormű 4 méter magas, 15 méteres lett volna, aminek az egyik oldalán az antik perzsa történelem pillanati jelentek volna meg, a másik oldalon pedig a jelen történelme. Tot nekilátott a tervezésnek.
Még 1948-ban, Londoni Olimpia meglátogatása után a sah úgy döntött, hogy személyesen szeretné megismerni mind a művészt, mind pedig a terveket. A találkozó nagyon pozitív volt, a Sah jóváhagyta a 19.000 dolláros ajánlatot, és biztosította a művészt a teljes együttműködéséről és segítségéről. Megegyeztek a részletekről. A találkozó e szavakkal fejeződött be: "Hamarosan találkozunk Teheránban."
És akkor itt kezdődik a történet furcsasága. A bejelentés híre, miszerint a sah felkérte Tot-ot, hogy állítson egy emlékművet Teheránban, elég nagy port kavart az olasz művészeti életben. Egy öt tagú, művészekből álló bizottság megkereste az akkori olasz külügyminisztert és tiltakozását fejezte ki Tot ellen, ezért szerették volna, ha a külügyminiszter közbejár a sah-nál, hogy az más művészeket kérjen fel a munkára. A külügyminiszter elutasította mondván, hogy ehhez neki semmi köze. Aztán ez a nyomás elért a különböző követségekhez, nagyon befolyásos emberekhez. Tot sajnálta a történteket, de inkább azzal foglalkozott, hogy befejezze a rajzok elkészítését és készen állt az útra, csak a telefonhívást várta. Ezzel egyidőben több országból is felkérték újabb művek megalkotására (Anglia, Franciaország, skandináv országok), amit vissza kellett utasítania.
4-5 hónap elteltével sem kapott hívást, az Iráni nagykövetség is egyre homályosabb és általánosabb ígéretekkel jött. Így telt el majdnem másfél év, Tot többet nem hallott se a sah-ról, se a szobor sorsáról. Talán megijedt a Sah, az olasz művészek nemtetszését hallva, attól, hogy őt választotta.
Tot egy ügyvéd kezébe adta a dolgok további irányítását. Az ügyvéd szerint akkor is, ha a szerződés csak szóban hangzott el, érvényes, hisz Tot nem várhatta el egy birodalmi felségtől, hogy az írásban adja a szavát. Tot megbízott a sah-ban, az ő szava elegendő kellett volna, hogy legyen...
(Köszönet Szántó Annának a fordításért!)
